Holnap megyünk az osztállyal kirándulni. Ráadásul a barátnőm, aki tartja bennem a lelket, nem jön. Lehet jobb lenne, ha nem mennék én sem. 
A másik két barátnőm rábeszél, hogy menjek, jó lesz. De két nap a városban, ahol lakik, úgy, hogy nem láthatom. A tudattól is rosszul vagyok. De már nem szeretem. Meggyőztem magam, hogy ez így van. Így kell, hogy legyen...!
Belemegyek... Megpróbálom eljátszani, hogy minden rendben és el is hitetem ezt magammal! 😊

Ez a város még mindig annyira gyönyörű. Imádom! Remélem egyszer itt lakhatok. De vajon miért is vonz igazából? Hogy szép? Hogy itt van az egyetem, amit kinéztem magamnak? Hogy jobb, mint a szülőhelyem? Hogy több a lehetőség errefelé? Ezt kell hinnem.

A kiránduláson jó a hangulatom. Sokszor eszembe jut, de bírom. Lehet igaza volt az ismerősömnek, tényleg túl tudok rajta lendülni. Ráadásul december van, csodálatos minden. Karácsonyi hangulatban úszik az egész város. Nem szeretem a hideget, de ezért a látványért megéri. 
A barátomat meglepem valami "forró" ajándékkal. Alig várom, hogy lássam az arcát, ha meglátja. Ez talán még egy lökést ad a kapcsolatomnak. Valamint még mindig bűntudatom van a múltkoriért. Kapaszkodom belé foggal-körömmel, nem engedhetem el ilyen könnyen…
Amikor távozik a vonat a pályaudvarról és lassan hagyja el a várost, rám tör a szomorúság. Itt voltam két teljes napot... tudat alatt, reménykedtem, hogy véletlen majd mégiscsak összefutunk…
Vajon Ő mit csinál...?