~second #2 he smiled and all I could think was 'Oh shit'...
Eltelt 3 év. Életemben először az virít a nevem mellett: Kapcsolatban. Előtte csak buta kis próbálkozásaim voltak arra, hogy egy értelmes pasit kifogjak. De ez most igazi, érzem. Szeretem és ő is szeret.
Valamiért azonban az agyamba mászik egy gondolat. Vajon Ő mit csinál? Meg kellene keresni. Nem értem magam. Miért vonz ennyire? Hiszen még nem is láttam. Verd már ki a fejedből! Lehet azóta családja van, felesége, gyerekek, minden…Úgyse foglalkozna veled, miért kínzod magad? És miért pont most jut eszedbe? Minden jól alakult, nagy nehezen megszereztél egy fiút, akit régóta akartál.
Még a legjobb barátnőmnek sem merem bevallani, hogy pusztán a gondolatától is, hogy újra beszéljek vele, pillangók repkednek a gyomromban. Hogy is merném? Hiszen, olyan jól mutatok a barátom mellett az összes képen, olyan boldognak látszunk (és igazából az is vagyok… de valamiért hiányzik Ő). Mindenki engem félt tőle, közben kettőnk közül én érzem magam piszkosnak, ezen gondolatok miatt... Nem, nem tudhatja meg senki...
Keresem…már hetek óta keresem őt, de nem találom. Francba a Facebookkal, francba ezzel a névvel, hogy annyi találatot kiad. Meg aztán még ha megtalálnám is, csak halvány képfoszlányok vannak meg az arcából. Lehet fel sem ismerném. És mi van akkor, ha megtalálom, megismerem, mondjuk két gyerek és egy nő társaságában? Akkor csak magamat kínoznám tovább. Az is lehet, hogy nincs is képe. Mégis keresem, de nem találom. Pedig máskor milyen ügyesen játszom a nyomozót… kezdem feladni.
Néhány nap múlva jött egy levelem. Unottan kattintok rá. Ki lehet az? Olyan ismerős a név.
"Szia! Mi ugye már beszéltünk? Olyan ismerős vagy nekem!" Ez hihetetlen! De mégis. Ő az!!! El sem tudom hinni, hogy ez hogyan történt. Pont akkor ír, amikor én is kerestem. Még jobb érzés, hogy emlékszik is rám.
Egyből számcsere, órákig beszélgetés. Kétségtelen nagyon bejön még mindig... Csak tudnám miért.
Mindenről beszélünk. Az egész életemet elmondom neki, Ő kicsit nehezebben nyílik meg, de próbálom oldani. Olyan boldog vagyok, mikor megoszt velem valami fontosat. Miért csinálom ezt!? Nekem barátom van. Nem szabad. De mégis, vonz, mint a mágnes...
"Találkozzunk!" Olyan hirtelen… óó a francokat, hiszen ezt akartam én is. De mégis. Mit csináljak? Fiatal vagyok, Ő pedig tapasztaltabb sokkal. Mi van, ha kis pisisnek gondol. Meg mi lesz a barátommal? Ráadásul, hogy utazzak annyit, sosem mentem még sehova egyedül…
Húzzuk-vonjuk, halogatom, többnyire miattam nem jön össze a találka. Aztán egyszer, amikor ott járok a városban…Találkozunk! Sőőt, úgy találkozunk, hogy képes miattam átjönni a fél városon, miközben nem közlekedik aznap egy csomó járat. Ekkor tényleg elhiszem, hogy fontos vagyok neki.
Életemben nem voltam még ilyen zavarban. Úgy érzem magam, mint egy kislány.. valamilyen szintem mondjuk még az is vagyok. Zavaromban megkínálom a félig megevett szedvicsemmel, nem tudom bezárni a kocsi ajtaját... óó istenem, miért nem nyílt meg alattam a föld? :D De Ő csak mosolyog... :)
Az egész találkozó nem több egy fél óránál. Mégis olyan boldog vagyok, mint még soha. Nagyon tetszik. Most már tényleg nem tudom mi legyen. Vonzódom hozzá, és úgy érzem, Ő is hozzám. Csak a távolság ne lenne... Ilyen fiatalon, szerintem nem megoldható. Talán ha pár évvel idősebb lennék...
Miután elbúcsúztunk, mindenki ment a dolgára, csak egy üzenetet kapok tőle:  . Ez valahogy többet mond nekem bárminél…
|
AJÁNLOM AZ OLDALT
Súgó